Die Eisenstädterin

Miért Ausztria?

Kislányommal három éve költöztünk Ausztriába, egészen pontosan Kismartonba (Eisenstadt), ami a határ közelsége miatt olyan, mintha félig-meddig Magyarországon lennénk. Soproniként anno ennek a másik oldalát élhettem meg. Teljesen biztos vagyok benne, hogy gyerekkorunkban, az autós kempingben hétvégente az ö3-t (az osztrák zenés rádióadót) hallgatva belénk ivódott a nyelv és egy kicsit az osztrák mentalitás, így én itt mindig is "otthonosan" éreztem magamat. 

A házunk mellett található pékség - igazi családi vállalkozás

A határok megnyitásával pedig első dolgom volt, hogy kijöjjek dolgozni: vorarlbergi és tiroli síszállodákban töltöttem több szezont, mivel így minden nap tudtam síelni is. Nekem ez volt az első ízelítő a 90-es években a Nyugatból, és később sem tudtam lemondani a "máshol élés" utáni vágyamról. Spanyolország, Hollandia, Karib-szigetek, Németország voltak a fő állomások, de aztán közbeszólt a házasság, gyerekvállalás - így 20 évet Budapesten éltem.

Gyerekkel már óvatosabb voltam a külföldre költözést illetően, a biztonságosabb utat választottam. Első tervem az volt, hogy Sopronba költözöm és majd onnan ingázunk. Az ingatlanbérleti árakat látva azonban hirtelen úgy döntöttem, hogy jobb lesz egyből itt lakást bérelni - aminek így utólag nagyon örülök, ugyanis enélkül biztosan nehezebben illeszkedett volna be kislányom az iskolába.

A kezdetek

 Az első hónapok teljes eufóriában teltek, mindennek örültünk: a laza, gyerekbarát oktatásnak, az itt kapható ételek nagyon magas minőségének, a választéknak, a tisztaságnak, az emberek egymás iránti türelmének, tiszteletének. A lányom ekkor 11 éves volt, és szerencsére az itteni 8 osztályos gimnázium első évfolyamában tudott kezdeni - tehát nem egy meglévő közösségbe csöppent bele. Az első hónapokban nem igazán zavarta, hogy pár szón kívül szinte semmit sem tudott németül. Az itteni rendszer nagyon megengedő, 2 évig "ausserordentliche Schülerin", azaz rendkívüli tanulói státuszt kapott, ami annyit jelent, hogy nem értékelték a teljesítményét. Pontosabban jegyeket kapott, de nem kellett évet ismételni vagy pótvizsgázni. Év végére viszont borzasztóan elege lett az egészből, mert addigra már jóval többet értett a nyelvből, viszont nem tudott frappánsan társalogni. Szerencsére a Magyarországon töltött nyár visszaadta az önbizalmát. 

Halloween a fordulópont

Majd jött a kétségbeesés, mert a nyári szünet után a gyerek közölte, hogy köszöni, nem óhajt a továbbiakban osztrák iskolába járni. Keserves két hónap következett, de egy ex-pat nyelvész barátom megnyugtatott, hogy pontosan 12 hónap kell ahhoz, hogy egy gyerek hallás után megtanuljon egy nyelvet. Percre pontosan igaza lett, ugyanis amikor a kislányomat egy osztálytársa elhívta az ottalvós Halloween-partijára, egycsapásra elkezdett folyékonyan beszélni, amin csak ámultam-bámultam. Ugyanezt kisebb ingadozásokkal egy évvel később is eljátszottuk - ott már nagyobb volt a tét az erősödő iskolai tananyag szempontjából, és emiatt még aggasztóbb volt az önfeledt nyár utáni szenvedős iskolakezdés, de ezen is pont ugyanígy túllendültünk.

Idén már "élesben" osztályozzák, és nagyon izgulok, hogy minden jól sikerüljön, mert német és latin nyelvből azért vannak még kihívások. Így visszatekintve a közel 3 évre, csodálatos élmény, hogy milyen szinten képes alkalmazkodni egy gyerek: valóban csakis hallás után tanult meg egy számára addig ismeretlen nyelvet.

Mire jó a karantén?

Úgy látom, a karantén kétféle reakciót válthat ki az emberből - ez a neten talált grafika jól illusztrálja ezt: börtönnek érezzük a "bezártságot" vagy lehetőségnek magunkkal foglalkozni. 
Bennem mindkét élmény megvan, ami az éppen aktuális hozzáállásom és élethelyzetem szerint változik. A külföldi első két évet úgy éltem meg, hogy szinte menekültem az előző állapotból, és mint a szemellenzős versenyló, csakis előrefelé vágtattam ezerrel: gyerek iskolája, kutyaséták hatékony levezénylése, munkakeresés, tanulás a gyerekkel, napi rutin és biztonság megteremtése. Nem is nagyon volt időm magamra. Majd végül a harmadik év elején kezdtem érezni, hogy muszáj lelassulnom és valahogy megpróbálnom a "jelenben" is lenni. Elkezdtük havonta 1-2 alkalommal a hétvégét ismét Budapesten tölteni, és végre nagyon kellemes érzéssel töltött el az újratalálkozás régi barátaimmal, a kedvenc helyeim, programok felkeresése. Hétköznap itthon pedig este 8 utántól bevezettem a "ME-TIME"-ot, azaz tini lányomat is megkértem, hogy ilyenkor hadd legyek egyedül, hogy olvashassak, írhassak, azt tehessek, amit éppen szeretnék. Azért nem az volt a célom, hogy kizárjam őt - nézünk együtt filmeket is - , inkább az vezérelt, hogy valóban 2 órán át olyasmit csináljak, amit éppen aznap, éppen akkor én akartam. Ez azóta rutinná vált, és rengeteg erőt ad.

Hogyan legyünk jóban magunkkal? 

Érdekes módon a "vágtató versenyló" időszakomban egyre többször villant a szemem elé, hogy fontos a magunkkal töltött idő. Nem egészen fogtam fel, hogy ezt mégis hogyan gondolja bárki, hiszen ha egyedül vagyunk - márpedig én elég sokszor vagyok így - eleve magammal töltöm az időt. Lassan kezdtem megérteni, hogy nem mindegy ennek a minősége, ugyanis az nem "ME-TIME" vagy "MINDFULNESS", hogy ugyan fizikailag egyedül vagyunk, de a fejünkben folyamatosan zizegünk, agyalunk, aggódunk, tervezünk, fantáziálunk.

Végül tavaly nyáron egy átbulizott hosszú hétvége után valamiért négy napot képes voltam teljesen egyedül, a saját lakásomban eltölteni (totális strandidő közepén!!),  és ekkor kezdtem megérteni ezt az agyoncsépelt önszeretet-témát. Arra figyeltem, hogy semmilyen pótcselekvés - egy kis kávézgatás barátnőkkel, shoppingolás Bécsben, átugrás Sopronba vagy a Fertő-tóra - ne zökkentsen ki ebből az állapotból. Kicsit arra hasonlít ez, ahogy nekem pl. tinikoromban a kisvárosi hétvégéim teltek: igazából semmi nem történt. Ilyenkor következik az, hogy az első "nem bírunk magunkkal" hullám után valahogy mégiscsak elkezdjük lefoglalni magunkat. És innentől lesz érdekes az egész. Ha végre MEGENGEDJÜK magunknak azt, hogy semmilyen teljesítményt nem kell senki felé sem leadnunk, egy idő után "FLOW" állapotba tudunk kerülni, ami annyit tesz, hogy automatikusan rátalálunk arra, amibe órákon át bele tudunk feledkezni. Ezt minél többször gyakorolva egyszerűen megváltozik az energiánk, a kisugárzásunk. 

Húsvétkor egyedül - a termékeny üresség

A következő pár nap remek alkalom lehet arra is, hogy kizárhatjuk a távmunka okozta stresszt, és kipróbálhatjuk felnőttként újra az igazi ifjúkori unatkozást. A pszichológiában "fertile void"-ként is hivatkoznak erre az állapotra, ami szó szerint annyit tesz, hogy termékeny üresség. És itt ne a termékenységre figyeljünk, mert az majd jóval később, magától fog jönni, hanem az ürességre.

NE CSINÁLJUNK SEMMIT! Unatkozzunk! Ne menjünk sehova! Ha kibírjuk, ne beszéljünk senkivel! Nem az erőlködés itt a lényeg, hanem pont az ellenkezője: hagyjuk a dolgokat folyni maguktól. Lesz, ami lesz. Ennél jobbat nem tehetünk magunkért.

Írjátok meg, hogy Ti már csináltatok-e ilyet, és mik voltak a tapasztalataitok! Vagy kipróbáljátok most?

XOXO