Die Eisenstädterin

A mi generációnk olyan életet él, ahol a lehetőségek tárháza végtelen. Ez először fantasztikus szabadságérzettel tölthet el bennünket, majd ugyanígy le is béníthat, hogy mégis mi alapján válasszuk ki mindig a legjobbat. Ráadásul mindezt egyik pillanatról a másikra el is veszíthetjük - hogyan jöjjünk ki nyertesen a helyzetből?

#FOMO

Jó ideje kering a köztudatban ez a mozaikszó. Annyit tesz, hogy "Fear of missing out", azaz félelem, hogy valamit elmulasztunk. Ez a bevezetőben említett jelenség hozadéka, ugyanis az esztelenül nagy kínálat mindenki agyát megterheli, mert egy idő után teljesen elveszünk, már nem is emlékszünk, mik is voltak a szempontjaink, csak sodródunk, míg végül idő fogytán az éppen orrunk előtt lévő dolgot választjuk. A FOMO annyit tesz, hogy mivel Niagaraként ömlik ránk a korlátlanul sok lehetőség, állandó rettegésben élünk, hogy ha nem csekkolunk mindent folyamatosan, azzal életünk nagy esélyeit mulaszthatjuk el.

De hogyan válasszuk ki a legjobbat?

Sehogy! Mert nincs legjobb. Vagyis mindig lesz jobb - erről még fogok írni a blogon. Ez ma már igaz az üzletekben kapható árukra, a munkahelyekre, de akár  a párkapcsolatokra is, hiszen ott pl. egy balra vagy jobbra húzással már el is dönthetjük, kivel szeretnénk randizni, és ha nem válik be, azonnal találunk jobb és jobb, vagy inkább csak újabb és újabb jelölteket. Nyilván ennek az ellenkezője sem a leghatékonyabb, ha úgy cselekszünk, hogy soha semmin nem változtatunk, és amibe x éve beleültünk, abból bármilyen kényelmetlen is már, nem vagyunk hajlandóak kiszállni. Valahol középen van a megoldás, amit némi gyakorlattal elég jól be lehet lőni a vérmérsékletünk szerint.

Itt jön be a #JOMO, az ellenmozgalom, ami pedig annyit tesz, hogy "JOY OF MISSING OUT", azaz a kihagyott lehetőségek felett érzett öröm. Mert helyette valami mást csináltunk, valami számunkra jobb dolgot. Azaz, pl. szombat este élvezettel maradunk otthon egy forró kakaó társaságában filmeket nézni ahelyett, hogy a legújabb szórakozóhelyre rohannánk, hátha ott leljük meg életünk szerelmét vagy jövendő munkahelyünk főnökét. - Megj.: milyen remek előkészítő gyakorlat a JOMO bevezetésére a karantén ideje, láthatjuk, hogy buli, vásárlás, utazás és ezernyi külső dolog nélkül is képesek vagyunk életben maradni: jó lenne fenntarthatóbban élni.

Mi van, ha mégis kudarcot vallunk?

Tegyük fel, hogy sikerült kiválasztanunk a számunkra legjobb dolgokat, és jól is érezzük magunkat velük. Azonban már az elmúlt 20-25 évben is végigélhettünk jónéhány gazdasági válságot, amik teljesen át is írhatták életünk tartópilléreit. Ilyenkor megszűnhet a munkánk, nem tudjuk fizetni a hitelt... bármi előfordulhat sajnos, ma már szinte semmire sincs garancia. Ilyen helyzetben szerintem a legidegesítőbb tanács, amit kaphatunk, az az, hogy ENGEDD EL! Köszi. De hogyan? Elég nehéz valamit elengedni, ami több éven át az életünk része volt, de akár egy rövidebb kifutású dolgot is, ha az éppen valamiért megérintett vagy lelkesített bennünket. Elkezdtem kutakodni a témában, és egy nagyon klassz módszert - magyarázatot találtam az ilyen helyzetekre, amit el is kezdtem alkalmazni, és valóban előremutatónak érzek. Ugyanis nem mindegy, hogy mit engedünk el.

Mit engedjünk el és mit ne?

Talán az a hasonlat írja le legjobban a módszer lényegét, ha az életünket egy színdarabnak tekintjük. Ha jól belegondolunk, az életünk minden területére megvan az álomforgatókönyvünk (ha úgy érezzük, nincs, akkor ideje egy kicsit ábrándozni róla) - ez tehát maga a színdarab. Amikor elkezdünk egy munkát, megszerzünk egy lakást vagy kapcsolatba kerülünk valakivel, tudat alatt ezt az álmunkat követjük. Általában szokott lenni a folyamatban egy olyan pillanat is, amit az agyunk "lefotóz": amikor teljesen biztosan tudjuk, hogy na, EZ AZ IGAZI, ezt kerestem, erre vágytam mindig is! Ehhez jön aztán a színpad, a színészek, a próbák, az előadások.. csak hogy a hasonlatnál maradjunk.

... aztán ki tudja miért, a körülmények, az emberek, az érzések megváltozhatnak, és már csak azt érezzük, hogy foggal-körömmel az álmunk utolsó morzsáiba kapaszkodunk (egyre kevésbé sikeres az egykor tündöklő színházi előadásunk), azaz maga az álom egyre kevésbé van ott, már nem látjuk a korábban készített "fotót" az álomszerű pillanatról - míg végül kénytelenek vagyunk szembenézni a ténnyel: VÉGE, nem működik. Felmondott a főszereplő, beszakadt a színpad, nincs világítás. Ez így nem mehet tovább, nem tud tovább működni. És itt jön az "okos" tanács, hogy engedd el. Most ébredtem rá, hogy ezt eddig teljesen tévesen alkalmaztam, mert:

Nem az álmainkat kell elengedni!

Vagyis nem a forgatókönyv, a színdarab a rossz... Persze ettől még lehet, hogy valamiért már nem is olyan fontos, vagy éppen nem időszerű. A lényeg, hogy ha az álmunk még mindig IGAZ, akkor nem kell úgy éreznünk, hogy le kell mondanunk róla, elég ha a színészeket, a színpadot, a világítást, a nézőközönséget... szóval minden mást cserélünk ki, kezdünk újra összetoborozni. Ehhez erő kell, kreativitás és kitartás, de megéri! Nagyonis.

A lényeg, hogy mielőbb vegyük észre, hogy az álom-állapot megszűntével pontosan mi változott meg vagy szűnt meg, és onnantól már csak arra koncentráljunk, hogy MIELŐBB KILÉPJÜNK az egész helyzetből. Nagyon fontos ilyenkor az a belátás, hogy még egyszer ugyanoda, ahol valami nem működött (hiszen vége lett, megszűnt), nem tudunk visszamenni, illetve semmi értelme visszamenni. Éppen azért szűnt meg, mert nem működött. Nem feltétlenül kell ennek az okait mindig megfejtenünk (ezt a vágyat is idővel elengedhetjük). Nem kell tehát hónapokon át alkudozni, toldozgatni-foldozgatni... lépjünk. Nem azt mondom, hogy ugorjunk a semmibe, de lépjünk tovább mielőbb. A saját érdekünkben.

Az üresség helyet ad az újnak

Már előző bejegyzésemben is volt erről szó: ha kiléptünk egy nem működő helyzetből, és adunk magunknak egy kis unatkozós, üres időt (a.k.a. "fertile void"), akkor egészen rövid idő alatt tud az agyunk új, kreatív ötleteket produkálni, amik ráadásul valahogy a "szívünk mélyéről" jönnek. Ez a lényegi eleme a "termékeny ürességnek". Azonnal érezni fogjuk, hogy jó lesz nekünk, belevághatunk. ENGEDJÜK EL a stresszelést, akarást, erőltetést, hadd folyjanak a dolgok a maguk tempójában. Néha egészen elképesztő, új irányokat vehet ezzel az életünk. Nálam ez mindig működött: legutóbb pl. 3 éve, amikor 20+ év után külföldre költöztem, és teljesen más értékrendet és egy régi álmot követve kezdtem új életet. De akár egy barátság megszakadásakor is hasonlóan tudunk eljárni: lássuk be, hogy az az "álomfotó", amit az agyunk arról a csodás pillanatról készített, már rég nincsen meg, eltávolodtunk tőle, nincs mód azt visszahozni. Menjünk tovább és rendezzük tovább a színdarabunkat új felállásban: új színpadon, új szereplőkkel!